A középkori Kínában már az 1300-as években is ugrottak komédiások fákról, tornyokról bambuszrudakra erősített kupolával.
Modern bázisugrásról 1966 óta beszélünk, akkor kezdett az első ugrónak tartott Carl Boenish fix pontokról ugrani az Egyesült Államokban.
Az első kamerával rögzített ugrást 1978-ban mutatta be a Yosemite Nemzeti Park 915 méter magas, El Capitán nevezetű faláról.

A B.A.S.E. jump elnevezés - amit a magyar báziusgrásként vett át - szintén Boenish nevéhez fűződik.
A rövidítés egy-egy fix objektumot jelöl: B (building) A (antennas) S (span) E (earth).
A bázisugrás és a klasszikus ejtőernyőzés közötti alapvető különbség a rögzített pozícióból történő ugrás és a speciális kialakítású, a sima ejtőernyőhöz képest más hajtogatási és nyílási tulajdonságokkal rendelkező ernyő.

A rögzített helyről történő ugrásnál az ugrási tényezők megváltoznak, az ugró sokkal rövidebb időt tölt a levegőben, az élmény pedig erősebb.
Az ugrás nehézsége a helyszíntől és a földet érési területtől függ.
Mivel a zuhanásra és a landolásra is kevesebb az idő, ezért lényegesen nehezebb és veszélyesebb, mint egy ejtőernyős ugrás.

Aztán az is kiderült, hogy miért 🙂

Visszament a kocsmába 🙂