Egy nyers, realisztikus dal, amely a belső feszültségeket, a valóság súlyát és a kimondatlan gondolatokat hozza felszínre.
A dal egyszerre személyes és társadalomkritikus, kemény alapokra építve.
Öt óra. A telefon vádat emel,
Sötét van kint, a tested hullamerev.
Igyekezz, mert lekésed a buszt,
A földön hagyod az átizzadt takaród.
A megállóban látszik a lehelet,
Körülötted kiégett emberek.
Nem köszönnek, nem beszélnek,
A szürke átlagba elvegyülnek.
Fél hat múlt, a kártya kattan,
A klóros padló az orrod marja.
Kígyózó sor a kávégépnél,
Ha lenne pénzed, talán másképp élnél.
Csak a nyelv hossza számít, nem az ügyesség,
Ami marad benned, az nem több mint üresség.
Plasztik zsoltárok a csarnok ködében,
Ott állsz a sor mellett, a világ dühében.
Sok lógós helyett te húzod a melót,
Ők a cigiszünetet lesik – helló!
Duplán tolod, hogy meglegyen a norma,
Sok a hazug, ez már tényleg durva.
(Kihagytam volna valamit?)
Ott vannak még a kunyerálók,
A sumákok, hazug álbarátok.
A jellemtelen főnök figyel,
Az ördög mondd, miért nem visz el?
Csak a nyelv hossza számít, nem az ügyesség,
Ami marad benned, az nem több mint üresség.
Plasztik zsoltárok a csarnok ködében,
Ott állsz a sor mellett, a világ dühében.
A busz ablakának döntöd a fejed,
Nézed az utat, de nem látod a helyed.
Hazaérsz, és ruhástul zuhansz az ágyba,
Beleveszel a néma, üres magányba.
Szúr a mellkasod, lüktet a térded, érzed, hogy baj van,
De nem mész orvoshoz, nem hagyod a gyárat bajban.
Mert holnap túlóra, hajt a kényszer,
Ma sem ettél, elnyel az éhség és az éjjel.
Inkább csak alszol, bámulod a falat,
Amíg a vekker újra el nem rabolja az álmodat.
(Álmodat) (Minden álmodat)


